Szilvike, a hónap vállalkozó szelleme

2016. 02. 27.

Üdv!

Igen, újra itt vagyok, ha nem is tovább, hát egy bejegyzés erejéig biztosan :D Nem haltam meg, bár túl sok életjelet nem adtam errefelé, és egyelőre temetési meghívóktól sem kell tartani. Vagyis hát bízom benne... :D

A héten volt egy bejegyzésem Facebookon, amiben közzé tettem, hogy nem kevesebb, mint három munkahelyem van egyszerre - ideiglenesen, persze. Igazából ezt szeretném egy kicsit bővebben kifejteni.

Az egyik a régi, jól ismert - és meglehetősen gyűlölt - idősotthon.

Tavaly február másodikán kezdtem ott dolgozni, tehát egy évet lehúztam ott, és bármilyen meglepő az első fél évben szerettem is - és igen, magát a munkát szerettem. Szóval aki eddig abban reménykedett, hogy én mint az elefántsont-toronyban nevelkedett, mindentől óvott kis hercegkisasszony kínok közt vergődve szenvedtem át a műszakjaimat, azt az önmaga érdekében óvatosan felszólítom, hogy keressen magának másik hülyét, akin köszörülheti a nyelvét. :)

Igen, szerettem az otthont. Ugyanis nem aszerint kell(ene) munkát vagy épp életstílust vállalnia az embernek, hogy miben nőtt fel, hanem aszerint, hogy milyen messzire van bátorsága elmenni, és hogy milyen embert akar magából kihozni az illető. Bár neveket nem tudok, és nem is akarnék mondani, de tisztában vagyok vele, hogy sokan hitték, hogy egy hétig sem fogom bírni az idősotthont, mert kényesnek meg finnyásnak lettem nevelve  - állítólag. Az ilyeneknek, mint én vagyok, el kell menni irodára dolgozni, és kiskosztümben okoskodni, ha ért hozzá, ha nem - ha szereti, ha nem (és itt kérem, az irodán dolgozó ismerőseim ezt ne vegyék sértésnek). Az való az okosaknak, akik jó iskolába jártak, meg különben is mennyivel kényelmesebb az irodai munka, mint a fizikai, nem? Erre itt vagyok én, jó körülmények között nőttem fel, jó iskolába kerültem, majd megengedhettem magamnak, hogy olyan szakmát tanuljak potom két évig, amit csak addig használtam, amíg egy tetoválásra való pénzt össze nem szedtem.

Ja, el voltam kényeztetve gyerekként. Hogy jó vagy rossz értelemben, az marhára mindegy. Majd elköltöztem ide, ahol most is vagyok, és ugrottam egy fejest a mocsok munkák medencéjébe. Ja, így lettem ápoló. :D

Nem lep meg egyébként, hogy volt aki reménykedett, hogy majd beletörik a bicskám. Végül is valahol jogos... Csak én időközben eldöntöttem, hogy hiába volt a seggem alá rakva egy csomó minden, én azért mégis inkább az aljáról mászom meg a szamárlétrát.

Miért...?

Szeretek megdolgozni a saját sikereimért, azért. Nyilván sokkal kényelmesebb lett volna a szüleim pénzén elvégezni egy diplomát, amit utálok, de azért megpróbálok elhelyezkedni vele, majd potom negyven éven keresztül szidom a munkám, a főnököm, az egész világot, de nem lépek ki és kezdek másba, mert akkor a nulláról kell indítani.

Ez nem újjal mutogatás akart lenni, mielőtt bárki magára veszi, hanem csak átlag tendencia, meg úgy általában, amit belőlem mondjuk tíz évvel ezelőtt kinéztek volna.

Én ezt az aggályomat megelőzendő inkább gyakorlatot szerzek abban, hogy milyen a szamárlétra aljáról indulni. Én úgy gondolom, hogy az életben az egyik legnagyobb erény, ha tudja az ember, hogyan kell újrakezdeni, szóval ebben akarok fejlődni. Azt nem mondom, hogy most már jó vagyok benne, de éppen ezért kell tovább csinálnom. :)

Szóval igen, dolgoztam az otthonban, és először azért élveztem, mert új volt. Mikor túllendülem a kezdeti gyomorszorítós undoron, ami úgy két napig tartott, tanulni akartam. Aztán amikor kezdtem volna megunni, lett egy új kollégám, aki iránt volt egy kis fellángolásom, amiből végül nem lett semmi, de egy ideig boldogabban jártam miatta melóba. Aztán jött egy új főnök a régi helyett, és az egész kóceráj elkezdett fokozatosan veszíteni a színvonalából. Mikor elkezdtem ott dolgozni, még a városban az egyik legjobb volt, most, mikor eljöttem, már az egyik legrosszabbként tartják számon. Más szóval ennyire végzett jó munkát az új manager.

A fellángolás elmúlt, a stressz-szint nőtt, a lakók száma úgyszintén, míg az emberek fogytak. A műszakonkénti három-négy idegösszeomlás borítékolható volt, és mindeközben minden háztartáson megvolt az a néhány kurva idegesítő családtag, aki természetesnek vette, hogy az ő hozzátartozójával háromszor annyit fogunk foglalkozni, mint a többivel, engem pedig úgy dobáltak a hat különböző háztartás között, mint a zsonglőrök a labdákat. Hat szinten, összesen 70-75 bentlakó idős minden nyűgjét baját kellett volna kisujjból fütyülnöm, és az összes létező kollégámmal jó csapatot alkotnom. Nyilván ez lehetetlen - bár szó se róla, én újra meg újra megpróbáltam - pláne hogy a kollégáim fele szarik a csapatmunkára, mert azzal van elfoglalva, hogy mikor menjen ki cigizni, meg a managereknek segget nyalni. Te meg nyugodtan vigyed egyedül a műszakot, köcsög.

Hónapok óta a végtelenségig tele van a tököm az ottani munkamorállal és nyomással, de nem hagytam ott, mert kitűztem magam elé, hogy egy évet megcsinálok az egészségügyben / beteggondozásban. Kivettem hát az utolsó egy hét fizetett szabadságom, majd rá két hétre beadtam a felmondásom, és másnap már mentem is szórólapozni az önéletrajzommal a városba.

Mivel a kitűzött célom elértem, ezért már nem más otthonokba próbáltam bejutni. Az új cél, amit magam elé helyeztem, az a vendéglátás, de most időkötés nélkül. Minél tovább, annál jobb.

Első körben kávézókat, kisebb éttermeket céloztam be, na meg gondoltam bátorkodom egy kicsit, és még két hotelbe is beadtam, majd vártam, hogy hívjanak, amíg az egy hónap felmondási időmet töltöm.

Az első héten nem történt semmi. Kicsit ugyan elszontyolodtam, de telt az idő, úgyhogy a következő héten beadtam még néhány helyre, ami elsőre kevésbé volt kecsegtető, de még mindig éreztem benne potenciált. Így történt, hogy másnap visszahívott a manager a Subway-ből.

(Háttérinformáció: A Subway egy gyorsétterem, de nem olyan, mint a Meki, hogy műanyagot árulnak, hanem friss a kaja és laktat is, meg mindent, amit lehet helyben állítanak elő, a többit meg fagyasztják.)

Voltam állásinterjún, megcsináltam a két nap tréninget (ingyen, mert ennél a cégnél így megy), és lenyomtam három műszakot is, azokat már fizetésért. A munka nem lehetetlen, de sok mindenre kell egyszerre figyelni, viszont még a manager is megjegyezte, hogy milyen gyorsan tanulok, amit jó jelnek veszek. ^^ Mondjuk az ő érdeme is, mert nem csak dirigál, hanem tanít, és duruzsolja a fülembe a kassza mellől, hogy mit csináljak vagy kérdezzek a vendégtől.

Aztán múlt hét szombaton, éppen egy hete újabb telefonhívás érkezett, méghozzá az egyik hotelből. Behívtak állásinterjúra, meg is beszéltük az első próbaműszakom időpontját következő hét hétfőre, és elmondta a manager, hogy mik tartoznának a munkakörömbe. Lényegében pincérkedés, szobalánykodás, bár-munka és recepciózás, tehát minden egyben. Igen, kicsit összetettebb, mint egy gyorsétterem, éppen emiatt csábítóbb és ijesztőbb is.

Azért igyekszem nem félni tőle. Elég sokat tanultam az otthonban, főleg azt, hogyan kell gyorsan és hatékonyan dolgozni és közben nem nyűgni, mert dolgozni kell. Szerettek is miatta a munkatársaim... :D Amióta felmondtam meg igazi sztár lettem... olyan emberek tudták, hogy elmegyek, akiknek nem hogy nem mondtam, de hónapok óta nem dolgoztam velük együtt - ilyen volt az egyik csajszi, aki éppen jött dolgozni, amikor én már mentem ki az ajtón, és amint meglátott már rögtön kérdezte is, hogy "Na, ez volt az utolsó műszakod?". Én meg csak néztem, hogy ő ezt vajon honnan tudja - mert az oké, hogy hallotta, hogy lelépek, de hogy ennyire pontosan tudta, hogy melyik nap melyik műszak lesz az utolsó, az furcsa :'D Aztán sok sikert kívánt, mint sokan mások is, és mondta, hogy jó dolgozó voltam, úgyhogy biztosan megállom a helyem máshol más szakmában is. Ezt is hallottam jó sok embertől a napokban, úgyhogy nagyon remélem, hogy igazuk lesz :D

Egyelőre viszont nem választok oldalt, majd csak akkor ha már láttam mindkettőt, szóval adok még ennek a döntésnek néhány hetet. Lehet, hogy emiatt az adómmal meg fogom szívni, mert itt nem éri meg két munkahelyen dolgozni, mert túlságosan megemelkedik tőle az adó, de úgy gondolom, hogy a jó döntés érdekében ekkora áldozatot muszáj meghoznom.

Szóval egészen a mai napig ezek voltak a munkahelyeim, amiből már csak kettő van meg, hála a jó égnek :'D Így hát aki gondolja, csendben kívánjon nekem sok sikert, aki pedig nem gondolja... hát nekem úgy is jó.

Most pedig elmegyek a csajokkal megünnepelni Lana kisasszony születésnapját meg azt, hogy otthagytam az állásom! :D

Jó éjszakát!

Visszatekintés

2015. 11. 10.

Nem kezdek bele annak a részletezésébe, hogy miért nem írtam ide potom kilenc hónapig. Nem írtam és kész. Nem is sajnálom, mert nem hiányzott. Ha nagyon hiányzott volna, akkor úgyis írok, de igazából az idő nagy részében még csak a fejemben sem fordult meg, hogy idetoljam a képem. :D

És igen, ez nem tölt el különösebb megbánással, annál inkább büszkeséggel. Nem tartozom elszámolással senkinek.

Az oka annak, hogy végül idemerészkedtem, hogy... nos, eltelt egy év azóta, hogy külföldre jöttem. Ez alatt az egy év alatt három helyen dolgoztam, két helyen laktam, és kétszer utaztam haza. Nem volt könnyű évem sem testileg, lelkileg, vagy éppen anyagilag - bár, ha választani kell, anyagilag álltam a legjobban mindvégig.
Gazdag nem vagyok, de az elmúlt hónapokban összespórolt pénzemből megtehettem azt, hogy vettem egy új szuper laptopot, egy "használt", ámde lényegében új telefont közel féláron, és még Londont is megjártam a szülinapomon egy éjszaka erejéig. Aki azt hiszi, hogy itt betegre keresem magam, az marha nagyot téved, ugyanis itt is minimálbérért dolgozom, ahogy otthon tenném - csak az itteni minimálbérből fenn tudom tartani magam, és tudok költeni a hóbortjaimra, míg otthon választanom kéne a kettő közül, mert az éhbér nem sokra elég. Viszont már azért is megérte kijönni, hogy bűntudat nélkül, szülőktől kéregetés nélkül oda tegyem a saját erőből megkeresett pénzem, ahová akarom. Igen, nem vagyok gazdag, talán harminc évesen sem leszek gazdag, talán házam vagy autóm sem lesz... de mit is érdekel az engem, amíg van pénzem utazni és jól érezni magam? Mások a prioritásaim, ennyi az egész.

A testi oldalon dolgozom, fél éve edzőteremben nyúzom magam, és azóta is állítom, hogy előbb-utóbb ninja lesz belőlem. :D Miért is ne lehetne? Az életcéljaim leporellóján már ez is igazán elfér. :D

A lelki dolgaimhoz pedig senkinek semmi köze, köszönik szépen.

Az elmúlt kilenc hónapban sok mindent átéltem, sok helyen jártam, sok dolgot tapasztaltam, amik sokat fejlesztettek a személyiségemen, és valamilyen módon az a sok szar, amit kaptam az élettől hozzájárult ahhoz, hogy közelebb kerüljek ahhoz az önmagamhoz, akit pár éve magam mögött hagytam. Nem, nem lettem jobb ember, csupán megállítottam annak a folyamatát, hogy rosszabb vagy épp üresebb ember legyek, amire büszke vagyok, mert nem egyszerű dolog beismerni saját magadnak, ha valamit rosszul csinálsz, főleg, ha éppen azt a valamit, amit a legjobban szeretsz, vagy éppen szerettél önmagadban. Amikor azt a részedet próbálja kitépkedni belőled az élet, ami a legjobban fáj, azt nem könnyű visszafordítani, majd visszavarrni a helyére, és nem kevésbé fájdalmas - és még abban sem lehetsz biztos, hogy az a megtépázott részed ugyanúgy fog-e működni, ahogy fénykorában. De ha meg sem próbálom, sosem tudom meg.

Azt, hogy most éppen melyik részemről beszélek, nem fogom megosztani. Elég embernek elmondtam már, elég sokan tudják ahhoz, hogy ne érezzem egyedül magam a kis lelki vackomban a problémáimmal, de nem fogom ennél bővebben mindenkinek a tudtára adni. Az én problémáim, nyilván vannak sokan, akik örülnek annak, hogy vannak ilyenjeim, de azoknak az embereknek pedig üzenem, hogy "Neked is vannak problémáid, köcsög, nézzél inkább tükörbe!". ;) Akkor köszörüld rajtam a nyelved, amikor majd megoldom őket.

*ultimate middlefinger*

Na, hát azt kell mondanom, hogy ezt a bejegyzést nem éppen úgy indítottam, ahogy elterveztem...

Lehet, hogy jobb is, ha nem folytatom.

Talán majd legközelebb...

Addig is ölelek, puszilok mindenkit, aki megérdemli. :)

Költözés és egyéb életformák

2015. 03. 04. - 08.

Annyiszor megénekeltem már, hogy költözni akarok és fogok is, annyira akartam, mert a korábbi helyen soha nem fértünk el rendesen. Ezt leszámítva szerettem ott lenni, de amikor négy hónapon keresztül állandó jelleggel nem tudsz kettőt lépni anélkül, hogy a szobatársadnak is szólni kéne, hogy engedjen el maga mellett... nos, nem kifejezetten kényelmes.

Ez a probléma a hétvégén megoldódott. Lakóhelyet váltottam, szerencsére nem is mentem túl messzire, viszont Mesit hátra kellett hagynom egy kis időre, ő maradt a régi szobában, míg nekem a repülő hozta az új szobatársam.

Lana - akit az igazi neve helyett ezzel a régi-régi becenévvel fogok emlegetni - szombaton kettő körül landolt Lutonban, úgyhogy a reptérről már az új házba jöttünk "haza".

A kicsomagolás és rendezkedés elég gyorsan ment ahhoz képest, amire számítottam, de ez nem azt jelenti, hogy gyorsak voltunk. Igazából sokat segített az is, hogy az én cuccaim már valamennyire rendezve voltak a bőröndökben, de ez elég kicsi segítség volt a teljes melóhoz képest. Kezdetnek például át kellett rendeznünk a szobánkat, mert túl sok helyet foglalt az ágy a szoba közepén - majd amikor lett egy kis helyünk Lana egy hiba nélkül kiborogatta az összes bőröndjét, hogy "Na, akkor pakoljunk!".

Az első nap, tehát szombaton csak az ő cuccai kerültek nagyjából a helyükre, de még másnapra is maradtak belőlük, majd amikor már az enyémek is előkerültek és lényegében a tökünk tele volt a pakolással elkezdtünk a rumli közepén fetrengeni, ahogy azt kell. Egy rohadt hiba nélkül.

Fura volt egyébként, mert négy hónapja heti szinten átestem egy-egy nagyobbacska rámoláson, hogy elférjünk Mesivel abban a lyuknyi szobában, de amikor a saját cuccaimat kellett volna elrendezni, akkor az időm felét azzal töltöttem, hogy le-fel járkáltam a kibontott és kibontatlan cuccaim között, és nem tudtam, melyikhez nyúljak először. Mit pakoljak először? Mi a legfontosabb, minek kell a legtöbb hely? Úgy éreztem magam, mintha életemben most költöztem volna először... Nagyon hülye érzés volt, meg kell hagyni.

Végül túltettem magam ezen a teszetosza hangulaton, és belekezdtünk az enyémbe is, majd hamar meguntuk mindketten, és inkább elmentünk bevásárolni, mivel néhány szelet kenyéren kívül semmink nem volt itthon (az is csak azért, mert előző este tarháltunk Mesitől). Úgyhogy kiürítettünk két kisebb bőröndöt (ergo modern banyatankot) és a nyakunkba vettük a várost azzal a szent céllal, hogy mi most bizony istenesen bevásárolunk.

Hozzátenném a történethez, hogy ezen a napon éppen vasárnap volt, és nagyjából négykor mentünk el otthonról. Nyilván minden bezárt, mire mi odaértünk, csak a kocsmák meg a vendéglők voltak nyitva, úgyhogy végül jól megsétáltattuk a bőröndjeinket, majd elvittük őket kávézni meg palacsintázni...

A vendéglőben Lana - aki történetesen vendéglátósként dolgozott, és továbbra is aként szándékozik - jó alaposan körberöhögte a vendéglátósokat és az angolokat egyaránt. Nagyjából tíz percig csak körbenéztünk és folyamatosan röhögtünk a butaságukon. Valami lenyűgözőek, de komolyan! Nekem a kedvencem egy harmincas nőci volt, akinek kellett a mustár. A mi asztalunkon történetesen volt egy, mivel a lusta személyzet ba.szott leszedni, de a hölgy úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlünk, hanem inkább felkutatta az étterem egy másik pontján a mustárt - majd amikor Lana megjegyezte neki, hogy innen is elvehette volna, nem lett volna gond, akkor a nő közölte, hogy: "Jaj, ő nem akarta, mert hátha szükségünk van rá..." IGEN! Nyilván mustárral szeretem az amerikai palacsintát! Sőt, még a tejeskávémba is szoktam néha nyomni egy kicsit, hogy karakánabb ízvilágot adjak neki...! XD (Azt a néni meg már végképp nem tudhatta, hogy nem is ehetek mustárt, de ez már lényegtelen igazából.~) Ekkorra már annyi emberen fogtuk a hasunk, hogy a hölgyet is leplezetlenül röhögtük ki a szomszédos asztalnál. :'D Nem szeretek másokon gúnyolódni, de tény, hogy az a szituáció olyan volt, hogy ahová néztünk, mindenhol történt valami olyan, ami rettentő abszurd volt. XD

Költözés terén viszont nem álluk valami jól. Mármint az új hely... nos... mit ne mondjak... Nem is maga a hely a probléma, az jó lenne (ha nem lenne elhanyagolva), hanem az újdonsült főbérlők.
Istenem, ekkora egy számító, gonosz némbert, mint ez a nő! O_O
Elsőre nagyon jófejnek tűnt, de komolyan. Még akkor is, amikor beköltöztünk, teljesen korrektnek hittem - aztán kapásból a legelső éjjel kimutatta a foga fehérjét. Éjfél után hazaállított, beült a nappaliba, és úgy gondolta, hogy bizony ez a legjobb alkalom hangosan zenét hallgatni odalent. Egy darabig tűrtük, de csak a legelső éjszakára való tekintettel, meg még egyébként sem aludtunk volna. De azért amikor hajnal egykor lementem szólni neki, hogy most már igazán aludnánk, mert egész nap utaztunk meg pakoltunk (amit a hangerő miatt jelbeszéddel kellett elmutogatnom neki az ajtóból), ekkor láttam, hogy közben még telefonál is. Hajnal egykor. Félrészegen. Hangos zene mellett! Mi a lófasz? O_o Értem én, hogy ezeknek az angoloknak nem erősségük a logika, de azért álljon már meg a menet, ez még nekem is magas...
De ezt még elnéztük. Mit is vártunk, elvégre brit...~ Bár reméltem, hogy ötven fölött valakinek ennél több esze van, pláne, ha kiadja a lakását... de nincs.
Második lépésként három nappal a beköltözésünk után újra kellett rendeznünk az egész szobát, mert új bútorokat hozatott. A poén az egészben az, hogy ő azt hitte, hogy mi bőröndből öltözünk még három nap után is - állítólag azért, mert én azt mondtam. Kétlem, hogy ilyet mondtam volna, mert rühellek bőröndből öltözni, pláne ennyiből (van vagy 10 bőröndnyi cuccunk összesen...). Meg nem tudom, mit gondolt, mégis mi a bánatot csináltunk mi itt három napig a csukott ajtók mögött? Ültünk a bőröndök között és néztük őket, vagy mi? Mondjuk talán egyszer legalább be kellett volna nézni, érdeklődni egy kicsit, de ez nyilván kimaradt. Inkább elkezdett szabadkozni a szállítóknak, hogy "jaj, hát ő nem tudta, hogy mi már így berendezkedtünk", és elkezdett bocsánatot kérni a munkásoktól miatta...
Mindezt követően (a részleteket én magam kihagyom, ugyanis Lana jól elmeséli a saját blogjában) Tina úgy gondolta, hogy ő bizony nem akar többletárat fizetni a munkásoknak azért, hogy valamit kezdjenek is a bútorokkal... nem, inkább lebaszták a szoba kellős közepére, és ráhagyták az egészet Lanára, hadd kezdjen vele azt, amit akar, nyilván tök egyedül, mert én meg dolgoztam. Fasza. Ő is kidühöngte magát a maga módján, majd amikor hazajöttem, én is egy tizenötperces hisztiroham keretei között adtam a világ tudtára a nemtetszésem. Mert nyilván ebből az jött, hogy pakolhattuk megint újra a szobát, de semmi sem maradhatott ott, ahol volt, mert akkor nem fért volna el. Úgyhogy lelkes anyázások közepette berendeztük a szobát Tinának kibaszottul tök ingyen, aki amikor meglátta megdícsért minket, hogy milyen ügyesek vagyunk, majd megjegyezte, hogy neki ezért még fizetnie is kéne nekünk, és távozott. Persze fizetni azt baszott. Nyilvánvalóan. Az olyasmivel csak viccelni lehet, hogy ő fizetne nekünk akár egy penny-t is.
Mindegy, még ezt is megemésztettük valahogy. A harmadik mindent eldöntő húzása két napja történt meg péntek este. Mondta, hogy megy el bulizni. Hát jó, menjen ahová akar, ő dolga. Mondtam neki mielőtt elmentek volna, mert elég hangosan röhögcséltek a folyosón a haverjával, hogy én másnap reggel dolgozom, hatkor kelek, legyenek olyan kedvesek, és lábujjhegyen jöjjenek haza. Ment a nagy bólogatás, "igen, persze, hogyne", majd el is mentek tíz után. Mi nem sokkal később lefeküdtünk, lényegében fél tizenegy körül el is aludtam, mert másnapra rendesen ki akartam pihenni magam, mert tudom magamról, hogy a korán kelésben sosem voltam bajnok, úgyhogy próbáltam menteni a menthetőt, és végre először olyan korán menni aludni, mint azt már évek óta nem tettem.
Eddig oké, aludtam én is meg Lana is, szépen békésen, majd negyed háromkor nagy puffogásra, csattogásra, és beszélgetésre keltünk. Gyakorlatilag a lépcsőn nem tudtak feljönni, és már ébren voltunk a zaj miatt... Én amint felébredtem ki is pattantam az ágyból, Lanának nagyon ideje sem maradt utánam szólni, hogy maradjak csendben, mert csak a baj lesz, én már nyitottam is az ajtót.
Tina éppen bebaszva-betépve vonszolta fel magát a lépcsőn, a haverja meg félrészegen próbálta navigálni őt, meg valamennyire csitítgatni, de abból csak az lett, hogy kiabált Tinára, hogy kussoljon már - mindezt persze egy méterre az ajtónk előtt. Én lendületesen kiléptem az ajtóba, és közöltem velük, hogy még mindig kibaszottul dolgozom reggel, azóta nem változott a terv, és hogy rohadtul nem erről volt szó, pláne, hogy külön megkértem őket, hogy kussoljanak hazafelé jövet. De nyilván annyit ért, mint halottnak a pofon.
De ha ennyivel vége lett volna, még hálás is lettem volna.

A buli ugyanis folytatódott. Az első fél órát azzal töltötték, hogy mászkáltak le-fel a szobánk előtt, mint zsidóban a fájdalom, aztán bementek a szobába, és gátlástalanul elkezdtek beszélgetni. Mikor már éppen bekussoltak volna tíz percre megszólalt az ébresztőóra a telefonon (nem tudom, hányan szoktak csak úgy hajnal háromra ébresztőt állítani, de számomra ez sem túl logikus), amit két percig hallgattunk a saját ágyunkban fekve, mert ők bizony nem voltak hajlandóak kikapcsolni. Elegem lett, úgyhogy újra kimásztam az ágyból, és "leszarom,kurvaanyád"-hangulatban áttrappoltam az ő szobájába, ahol az a látvány tárult a szemem elé, hogy Tina meg a haverja félig lelógnak az ágyról, és Tina elkezd nekem magyarázni, hogy "Kikapcsolom! Mindjárt kikapcsolom!". Mondom az anyád picsáját kapcsolod te ki, két kibaszott perce szól az ébresztő, ha akarta volna, már rég kikapcsolta volna. Úgyhogy nem voltam szívbajos, beengedtem magam a szobába (az se érdekelt volna, ha épp kefélnek), kikapcsoltam az indokolatlan ébresztőórát a telefonon. Ez után jött újabb pár perc csend, majd a brazil szappanopera új fordulathoz érkezett: veszekedés. "Takarodj a házamból!", "Rohadj meg!", "Dögölj meg!", csihi-puhi, hopp egy nagypofon. Mindezt mikor máskor mint hajnal háromnegyed négykor...? Ekkor már úgy gondoltam, hogy nem megyek át rájuk ugatni harmadjára is, mert rohadtul hasztalan lett volna, meg valószínűleg még én is kaptam volna egyet-kettőt, és akkor még örüljek, ha engem is nem zavarnak el a házból. Úgyhogy kussoltunk mindketten, közben ötpercenként megbeszéltük az új fejleményeket, meg hogy mennyire szánalmasak, meg hogy a következő alkalomra be kell tárazni egy kis popcorn-t. Ha már úgyse alszunk, ez a minimum.
Nagyjából négy körül kussoltak be, de ekkorra már annyira felébredtünk mindketten, hogy sehogy nem tudtunk volna visszaaludni. Lana úgy döntött, hogy ő olvas, nekem meg rajzolhatnékom támadt, úgyhogy megragadtuk a remek alkalmat, és tettük, amihez kedvünk volt. Öt óra körül kerültünk megint olyan állapotba, hogy el tudjunk aludni, úgyhogy vissza is feküdtünk, én pedig szűk másfél óra múlva már kelhettem is. Remek.
Az ezt követő nagy-nagy bocsánatkérésekről lemaradtam, mert dolgoztam, de Lanától vagy százszor bocsánatot kért Tina, mire ő mondta, hogy hát nem tőle kéne, mert neki semmi dolga egész nap, én viszont háromszor mondtam el, hogy dolgozok, és így se maradtak kussban. Érdekes módon, mire én hazaértem, addigra mindenki más eltűnt, estefelére pedig elfogyott a bocsi-lendület, és kaptam egy valamennyire őszinte bocsánatkérést a havertól, meg egy kurvára őszintétlent Tinától, ami a "Hidd el, hogy soha többé nem fog ilyesmi történni, esküszöm az égre és minden szentekre" után úgy végződött, hogy "Azért megkaphatom a lakbért, ugye...?"
Egy ilyen húzás után van pofája még számon kérni rajtunk a kibaszott drága lakbérét, és fel nem merül benne, hogy azt mondja, hogy "Oké, kurva hülye voltam, fizessetek húsz fonttal kevesebbet." Nem, ez nem fordult meg a fejében - csak Lanát zaklatta azzal, hogy milyen süteményt vagy fagyit szeretnénk bocsi-ajándéknak. Hát semmilyet, basszameg! Sokkal jobban örülnék, ha a rohadt drága albérlet-pénzemen nem füvet venne magának, meg utána bocsi-ajándékot, amiért nem tudott viselkedni, hanem mondjuk kevesebbet fizetnénk, megmaradnak a zsebemben a pénz, és eldönthetném, hogy abból az extrából veszek-e magamnak süteményt, vagy sem!
De ez még semmi, ma délelőtt tíz körül közölte, hogy ő szeretné megkapni még ma a pénzt, de lehetőleg délig, mert ő dél után elmegy és nem is lesz itthon utána. Mi gyorsan elintéztük, amit el kellett a városban, utána rohantunk haza, hogy még ne mi legyünk a szarházik, hogy nem fizetünk időben, erre éppen dél előtt tíz perccel hazatoppantunk, és Tina, ilyen most-keltem-az-ágyból-fejjel nagy kedéjjel elfogadta a pénzt, majd egészen háromig baszott elmenni. Amikor én leléptem melózni még vizes hajjal rohangált. Ezért kellett annyira sietnünk, meg ezért nem tudtunk Mesinek segíteni csomagolni, mert ő meg holnap megy vissza Magyarországra két hétre, és igazán jól jött volna neki, meg inkább maradtam volna ott, mint ebben a házban. Arról nem is beszélve, hogy baromi hamar hazajött ahhoz képest, hogy "a nap hátralévő részében nem lesz itthon" - én már arra értem haza melóból, hogy a vendégei tartják nyitva nekem a bajárati-ajtót, mert házibulit tart. Persze erről is elfelejtett megkérdezni bennünket, hogy esetleg zavarna-e, vagy csak hogy nézzük el, ha hangosak lesznek. Eddig tartott a "soha többé nem fog ilyen történni"-ígéret. Egy napig. Meg amíg kifizettük a lakbért.
De nem, ő megint játszadozott. Gyakorlatilag még ki se fizettük neki a következő hetet, de már a képünkbe hazudott, és még csak meg se próbált úgy tenni, mint aki nem ezt csinálja. Egy rohadt, köcsög, alkoholista, drogos, pénzéhes, gerinctelen kurva ez a nő.

Az ilyen tetveknek bizony a kurva anyját.
Leszarom, ki mit gondol - én ezt.

Szóval ilyen remekül megy a sorom. Nagyban örültem, hogy de jó, elköltözhetek, de már is mennék vissza. Jó hír: fogok is.
Összesen két hetet kell ezen a helyen töltenünk, és mehetünk is vissza Lynne-hez, a régi főbérlőnkhöz. Az egyik szobája a héten megüresedik, ráadásul az a nagyobb, és azt mondta, hogy pár alapszabály mellett beköltözhetünk - és amúgy a szabályai elég logikusak. Az egyik az, hogy tizenegy után kuss legyen, és ezzel nem is vitatkozom, a másik pedig, hogy a földszinten, amikor ő is ott van, tegyük meg, hogy angolul csacsogunk, mert nem akarja kívülállónak érezni magát a saját házában. Lényegében ennyi és egy ki-mikor-mit-takarít-lista, ami eddig is volt, szóval az nem újdonság. Szerintem korrekt, és őt ismerjük is már, ő tényleg jófej, és attól hogy laza, nem szokott betépve hazavánszorogni meg random házibulikat csapni. Arról nem is beszélve, hogy a hely is jóval olcsóbb. Bár valamivel kisebb is, de hogy őszinte legyek, ebben a szobában nagyjából egy négyzetméterrel használunk többet, mint amennyi abban a szobában van. Szóval szerintem el fogunk férni, az egyetlen bosszantó dolog az, hogy megint költözni kell, de már kezdem megszokni, hogy folyton pakolok meg rendszerezek, elvégre Mesivel négy hónapon át ezt csináltuk, hogy elférjünk abban a kis szobában.

A hajnalban alkotott rajzocskám.
Az ágyneműmről rajzoltam ezt a kis mopszot, és még nincs is kész,
talán nem is lesz, de azért be kell látnom, hogy
a hangulathoz mérten elég elfogadható lett.

Úgyhogy ennyi történt velem a héten - és ezt sikerült is négy nap alatt megírnom. Mondanom sem kell, mindennel le vagyok maradva, az üzeneteimre még mindig csak szökőévente egyszer válaszolok, és van egy e-mail-em, amit kettő hete kezdtem el megválaszolni, de még nem értem a végére. Így megy ez...~
Szóval aki facebbokon szeretne csacsogni velem... itt jelzem - újra -, hogy ne tegye, mert könnyen lehet, hogy másfél hónappal később fogok válaszolni.

Via

U.i.: Igen, blogcímet változtattam. Eddig se tetszett az "Új világ", és most éppen ez jutott eszembe, úgyhogy egy darabig ez marad, de aligha lesz végleges - meg minek is lenne? Majd ha olyan kedvem támad, akkor megint változtatok rajta, de egyelőre megteszi ez is. :D

Boldog új év

2015. 02. 12.

Először is boros, búzás, békességes boldog új évet kívánok mindenkinek - ez érvényes a kínai újévre is, ha már itt tartunk. Szokták mondani, hogy jobb későn, mint soha...

Másodszor boldog huszonharmadik születésnapot kívánok Viki-kisasszonynak, a debreceni sztyeppéken. Tudom, hogy ő is legalább annyira várta már a bűvös huszonhármast, mert neki is legalább olyan szar volt a huszonkettedik életéve, amilyen nekem. Úgyhogy kívánom neked, Viki, hogy most már oldódjon meg minden, és hogy innentől jobban sikerüljön minden, amit szeretnél. ^^ ♥
Tessék, ajándékként itt egy nyuszi, mert engem te akkor is egy nyuszira emlékeztetsz. :D

Hogy miért nem írtam közel két hónapon keresztül? Azért, mert csak panaszkodni tudtam volna, azt pedig nem akartam. Hogy miért, annak több oka van, kezdjük az egyszerűbbel:

Munka.

Az első alkalom, amikor beadtam a jelentkezésem egy másik otthonba karácsonykor volt. Ők nem tudtak nekem jelentkezési lapot adni, mondták, hogy töltsem le netről, és vigyem be, aztán majd keresnek. Ebből az lett, hogy én le is töltöttem, amit ők mondtak, de gyanúsan nem volt jó, mert semmilyen elérhetőségi adatot nem kért a formanyomtatvány. Mindegy, leadtam, majd vártam.

Kezdett gyanús lenni, hogy még egy héttel később sem kerestek, úgyhogy bementem rákérdezni a dologra - ekkor derült ki, hogy ők a létezésemről sem tudnak, és a formanyomtatványomat sem látta senki, akinek kellett volna. Sőt, amikor kérdezték, hogy milyet töltöttem, és amikor mondtam, hogy a lilát, akkor közölték, hogy "Jaaaa, nem is azt kell, hanem egy totál másikat" - amit hozzáteszem nem lehet letölteni a netről, de ha le is lehetne, akkor sem fogadnák el, mert nekik azon a hivatalos nyomtatványon kell, amilyen nekik van. Arról nem is beszélve, hogy még vagy száz másik papírt kellett aláírnom a jelentkezés mellé.

Mikor ez megvolt, közölték, hogy mindennel megvagyunk, mehetek. Gondoltam akkor tényleg megvagyunk, az erkölcsi bizonyítványos papír is ki van töltve, mert hát ugye jelentkeztem, ahhoz meg hogy dolgozni tudjak az erkölcsi is kell (és igen, mindenhová új kell). Egy héttel később kérdeztem őket, hogy vajon megérkezett-e már, mert az előző otthonba is megjött négy nap alatt. Ekkor mondták, hogy ja, azt ők még el se indították, mert ahhoz egy újabb papír kell - történetesen a lila, amit ugye már beadtam, de nyomtatottan az sem jó, meg ugye el is tűnt, tehát így nem sokat lehet vele kezdeni. Mikor ezt mondták, úgy néztek rám, mintha legalább az anyjukat szidnám, és sütött a szemükből, hogy nekem ezt tudnom kéne... Na, de mégis honnan? Amikor kérdezem, hogy minden megvan-e és majd keresnek-e, akkor azt mondják, hogy igen, én pedig vagyok annyira naiv lelkű, hogy el is hiszem nekik, és nem kételkedem abban, hogy talán tudják, mit csinálnak. Nem, nyilván nekem kell kitalálni, amikor minden cégnél más az eljárás.

Mindegy, kitöltöttük azt is, majd hogy teljes legyen a kép, mondták, hogy postán fog érkezni az erkölcsi bizonyítvány, de két-három hétnél nem szokott tovább tartani...

Nos, ekkor én már egy hónapja voltam munkanélküli...

De mit lehet tenni? Ha kiakadok és hisztériázni kezdek sem hozza előbb a posta a papírt, úgyhogy hazatrappoltam, ahogy kell, és leültem a seggemre újabb három hétre, mire méltóztatott megérkezni az erkölcsi bizonyítványom. Frusztráltságomban nem tudtam, hogy vigasztaljam-e magam pár aprósággal, vagy inkább koplaljak, mert ki tudja, meddig nem jutok még pénzhez...~ Időközben természetesen összeszedtem egy influenzát is, csak hogy teljes legyen a kép.

Mikor a papír megjött bevittem az otthonba, lefénymásolták, majd pár nappal később, történetesen múlt hét hétfőn kezdhettem is dolgozni. Jelenleg is még gyakornoknak számítok - vagyis most már csak félig, mert ma kezdődtek a tréningjeim -, bár a hétvégén szerintem már rendesen fogok dolgozni. A munkatársak egyébként többnyire jófejek, egy-kettőről meg nem tudom eldönteni, mit gondoljak, de hülyék mindenhol vannak, úgyhogy nem zavartatom magam. És van egy magyar nő is ott még Karolán meg rajtam kívül, aki baromi jófejnek tűnik, bár nem valószínű, hogy valaha fogok vele együtt dolgozni, mert három embert nem olyan nehéz "szétválasztani" egy ekkora otthonban három műszakos beosztásban.

Szerk:
Ó, és a legjobbat nem is említettem, hogy múlt hét pénteken micsoda kalandban volt részem. Úgy döntöttem a reggeli mellé feldarabolom az ujjamat is. Na jó, nem is én döntöttem így, csak így alakult. A lényeg, hogy a kés belecsusszant az ujjamba - élhetnék azzal a frappáns fordulattal, hogy "mint kés a vajba" - és csak a csontnál állt meg. Nyami~
Volt nagy pánik, Mesi kapásból azt hitte, hogy az egész ujjam levágtam, de nem olyan fából faragtak engem, hogy egy kis kés csak úgy feldaraboljon véletlenül... Ugyan, kérlek...
Na, de a nagy pánik nem maradt el. Még a testemnek ideje se volt felfogni a fájdalmat, mert addigra már a hideg víz alá nyomtam az ujjamat, majd mázlimra Lynne - aki történetesen nővér - visszajött, mert már épp készült elmenni másfél napra otthonról. Kivettem a csap alól a kezem, majd ő rányomta a steril rongyot és rám parancsolt, hogy szorítsam, de nagyon, és sokáig. Kb. 15 percig szorítottam, mire ő varrat-helyettesítő tapasszal összevarrta és leragasztotta. Igazából az egész nem is fájt, de amikor végre sikerült feldolgoznom, hogy mit csináltam, majdnem elájultam, úgyhogy az első fotelbe átkóvályogtam.
Mesi is nagyon felnőttesen viselkedett. :'D Pánikot kapott, majd mire észbe kapott volna, addigra ott termett Lynne, és mivel látta, hogy rá már nincsen szükség, ezért felment a szobába ledőlni egy pár percre, mert az ő feje is úgy kóválygott az adrenalintól, mint az enyém... XD
Na, ez történt egy hete, február 6-án. Azóta már mondhatni jól van, most azért szedtem le róla a tapaszt, hogy levegőzzön egy kicsit, aztán holnap még leragasztom, mert az én bőröm kicsit lassabban gyógyul az átlagnál, úgyhogy nem akarok problémát.
Hogy mekkora heg fog a helyén maradni, azt még nem tudom, de próbálom viccesen felfogni. :D Igazából anya is folyton a kezét nyiszálja, szóval ez valami családi vonás lehet~ Amikor pedig Bella néni kérdezte, hogy mi lesz vele, akkor rávágtam, hogy lett egy menő hegtetkóm. Fájdogál, de a szépségért meg kell szenvedni, ugyebár. :'D Minek sírni miatta, attól nem lesz szebb~ Azért még kíváncsi vagyok, mi rejlik a tapasz alatt. ^^' Kicsit még fáj, pláne így sebtapasz nélkül, de elenyésző.

Szóval... ez az összes volt a kisebbik oka annak, amiért egész januárban még csak kedvem sem volt a blog felé szagolni. A nagyobbik aggasztó probléma a lakás.

Két és fél hónap baszakodás után végül úgy döntöttünk, nem vagyunk hajlandóak tovább foglalkozni ezzel az ügynökséggel. Ma kértük vissza tőlük a referenciáink árát, úgyhogy most már remélhetőleg nem fognak idegesíteni minket többé. Azok után, hogy eddig a hajunkat téptük, és hallgattuk a "még egy hét, még két hét"-dumát hónapokig, majd mindezt megspékeltem egy nagyon ronda e-maillel meg némi fenyegetőzéssel, inkább jobbnak láttuk ha végre valahára kilépünk ebből a szituációból.

Ami azt illeti, vicces a helyzet... a legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy az első ígért időpontunk a költözésre december tíz volt, és naivan hittem benne, hogy majd január tizedikére talán összejön. Nos, azóta már február tizedike is elmúlt, és mi még mindig ebben a szobácskában lakunk, de már egész megszoktuk. Már nem idegesített minket, hogy kicsi a hely, sokadik átpakolásra a cuccainkat is sikerült úgy elrendezni, hogy el is férjünk tőlük, és összességében három hónap itt élés után elég lakhatóvá vált a szoba, sőt, még a főbérlő is megbarátkozott a gondolattal, hogy itt vagyunk, pedig eredetileg csak két-három hétre jöttem ide.

A probléma ott kezdődik, hogy hamarosan gyarapodunk...

Zsófi nevezetű ungarische barátnőnk február 28-án landol az országban két jól megpakolt bőrönd társaságában. A helyzet az, hogy hiába rendeztük el élhetővé a szobát, ettől függetlenül se Zsófi, se a két nagy puttonya nem fér már be a szobába, ha két lábbal tuszkoljuk is be őket az ajtón... Lehetetlenség, lépni sem lehetne a szobában. Úgyhogy az idő sürget, mert neki már a repjegye megvan, a munkahelyén már felmondott, itt meg valahová tennünk kell őt. Neki se túl jó, mert azzal az ígérettel vette meg a jegyét, hogy őt itt egy berendezett lakás fogja várni, ehelyett két és fél héttel az érkezése előtt még ott tartottunk, hogy a lakásunk még mindig nem elérhető, és más helyet sem tudunk biztosítani neki.

Szóval hétfőn lakásvadászatra indultunk. Ha jól számoltam, összesen nyolc ügynökségnél jártunk, amiből kettő tudott lakásajánlattal szolgálni, plusz a régi, tehát ez három. Hazaérve a főbérlőnk mondta, hogy az egyik barátnőjének is van egy nagyobb üres szobája, ahová tud két bérlőt fogadni - meg egy kicsi, ami kb. akkora, mint egy kisebb fürdőszoba. Úgyhogy itt álltunk négy lakáslehetőséggel, ami az eddigiekhez képest elég jónak tűnt.

Tegnap útra is indultunk megnézni mindet. Az első nagyon tetszetős volt, és jó helyre is épült, az egyetlen komoly problémája az volt, hogy három lakót nem biztos, hogy engedélyeztek volna, szóval ezt meg kellett kérdezniük. Azt mondták, hogy e-maileznek, ami várhatóan nem történt meg. Ma újra bementünk, hogy megmondjuk, hogy akkor csak ketten mennénk, a harmadik (Mesi) pedig maradna Lynne-nél, majd erre válaszként megkaptuk A VILÁG LEGHÜLYÉBB KIFOGÁSÁT VALAHA!

Jól tessék figyelni, ez az oka annak, hogy végre beültem a blogger elé...! :'DDDDD

Azt mondták, hogy mivel csak egy hálószoba van, és csak egy franciaágy (ami a lakáshoz jár), ezért nem adhatják ki két lánynak, csak egy embernek, vagy egy párnak. Nem azt mondták, hogy "bocsi, valaki megelőzött titeket, már más kivette", mert ha ezt mondták volna se tudtuk volna lenyomozni, hogy igaz-e... Neeeeeem, az túl egyszerű ezeknek a városi angoloknak...! Mivel lányok vagyunk, ezért nem aludhatunk egy szobában, pláne egy ágyban. Ők tudják a tutit! Mert ezek szerint nyilvánvaló, hogy ha valakivel egy ágyban alszol, akkor automatikusan szexeltek is! HALLJÁTOK, FÓRUMOSOK? Össze se tudnám számolni, hányszor aludtunk hárman, sőt, még négyen is egy franciaágyon a nyaralásaink alatt...! :'DDD Arról nem is beszélve, hogy ezek alapján Mesivel most már több, mint három hónapja napirend-szerűen kéne szexelnünk ahhoz, hogy egy ágyban aludhassunk! :'D

Miután meghallottuk a srác nevetséges indoklását, amit nem volt rest három percben kifejteni, mi pedig ez idő alatt majdnem pofán röhögtük (mert ugye ha már eleget stresszeltél meg sírtál valami miatt, akkor egy idő után már csak röhögni tudsz rajta), gálánsan elhagytuk az irodát, és inkább kint röhögtük ki a tagot. xD
Szóval ez volt az első lakás a négyből, és egyben a legviccesebb is. :'D

A másodikat végül nem néztük meg, mert önhatalmúlag áttették az időpontot február 23-ra. Sokra megyünk vele, mondhatom. Szóval róla nagyjából ennyit, mert körülbelül ennyit is tudunk róla.

A harmadik a hőn szeretett kedvenc ingatlanügynökünkkel volt, akitől még most is izzik a tenyerem, ha rá gondolok mutatott nekünk... nos, egy lyukat. Egy akkora lakást, aminek akkora a hálószobája, mint Magyarországon a fürdőszobánk, kicsi a nappali, kicsi a konyha, a fürdő nanoméretű, ráadásul még a hátsó fala is ferdén épült. Oh, és mondtam már, hogy az a bizonyos hátsó fal egy óvoda-iskola-kombó udvarára néz? Non-stop hallgathatnánk a szűnni nem akaró gyerekzsivajt. Mindegy. Fura. Bizarr egy lakás volt, és nem is fértünk volna be hárman, nem is értem, minek mutatta meg egyáltalán. Gyakorlatilag egy cipősdoboz. Úgyhogy nagyvonalúan lemondtunk róla.

A negyedik pedig Lynne barátnőjének a háza volt, ami valami essssszméletlenül jó! A legjobb dolog: 0-24-ben fűt! *-* Meleg van! *-* Ettől féltem a legjobban, hogy majd vacogni kell, mert ezek az angolok tök jól ellötyögnek a tíz fokos házban egész nap, meg odakint a mínusz öt fokban egy szál pulóverben, de minket nem azon a klímán neveltek, amin őket. Szóval van fűtés, van nagy méretű szoba - bár mindent összevetve egy kicsivel drágábban, mint amennyiért például Mesi béreli ezt a szobát, de sokkal közelebb van a belvároshoz, és meleg, úgyhogy nem panaszkodunk.
A főbérlő, Tina nagyon aranyos, lényegében egy Lynne-kettő. Eljár otthonról, jófej, elbeszélget mindenkivel, teljesen korrekten mutatta körbe a házat is (az első szoba, amit láttunk a konyhán kívül az a "junk room", vagyis a rumliszoba volt). A szobánk - amiben végül Zsófival ketten lakni fogunk - elég nagy, világos, meleg, és a bútorok is most lesznek cserélve, ráadásul dekorálhatunk is normális keretek között.
ÉS!!! VAN EGY CICÁJA! *_____* Egy gyööönyörűszép cicája *-* Elég félénk cica egyébként, nem könnyen barátkozik, de még Tina is megjegyezte, hogy én nagyon szimpi lehetek neki, mert nekem majdnem rögtön hagyta, hogy simogassam. :D És az a neve, hogy Mia *-* Viamia!

Szóval végül Zsófi meg én Tinához költözünk, Mesi pedig marad itt egy kis ideig, aztán tovább keresgélünk lakásügyben ameddig csak tudunk. De legalább a probléma ideiglenesen meg van oldva, még ha kicsivel drágábban is, mert tény, hogy a saját albérlet olcsóbb lenne, de legalább tudjuk hová "tenni" Zsófit, és még egyedül sem lesz. ^_^ Szóval hősök vagyunk, voltunk, leszünk mindhárman, isten áldjon minket...

... a kicseszett angol bürokrácia pedig nyalja ki a saját seggét, úgy gondolom.

Velem nem baszik ki.

Szóval, ha már ilyen szépen elmeséltem és kipanaszkodtam mindent, akkor örömködök is. Visszatért a kreatív énem! ^^ Újra szoktam írogatni, vannak új ötleteim, festéshez is egyre több kép-részlet jelenik meg a fejemben, és tegnap rajzoltam is. Tudni kell rólam, hogy a grafikusképző nagyjából közepe óta utálok rajzolni. Idegesít, nem tetszik, nem úgy sikerül, satöbbi. Csak addig volt ceruza a kezemben, amíg a festményeim nagyon vázlatos alapját megrajzoltam.
De mivel hosszú idő óta nem rajzoltam vagy festettem érdemben semmit, ezért arra gondoltam, hogy mégiscsak ezzel kéne kezdeni valamit, hogy visszatérhessek oda, ahol a suli befejezése tájékán voltam. Úgyhogy arra gondoltam, hogy újra azokkal a témákkal kéne kezdenem, amikkel legutóbb is elkezdtem: az állat-rajzokkal. A szőrös kis pamacs állatokkal, majd szépen lassan áttérni a portrékra, és utána már lehet vadulni. Mivel nagyon azt érzem, hogy négy évet visszafejlődött a rajzolókám, ezért nem is tudom ott folytatni, ahol abbahagytam, mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Újra fel kell építenem, ami anno leomlott - tehát ennek kapcsán íme az első szőrös kis pamacs az önképző rajztanfolyamom második felvonásából.

Nyuszi.

Ő végre tetszik! :D Beletelt másfél évbe, mire szájhúzogatás meg kifogás nélkül ki mertem ezt mondani. Igen, ez a nyuszi tetszik. Még akkor is, ha gagyi ceruzával csináltam, meg akkor is, ha felületesen dolgoztam ki, nem érdekel. Tetszik. Különben is leszoktam már a túl részletes kidolgozásról.


Végül pedig köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Szép hétvégét, meg miegyéb! :)

Via

Hiperboldog Karácsony~

2014. 12. 23.

Rövid bejegyzés lesz, és talán senkit sem érdekel, de kiteszem ide, mert talán valakit mégis. Mindegy, valahol ki kell adnom, mert hiába nem esik jól beszélnem róla, attól még folyamatosan ezen kattog az agyam, tehát nem tudom semmibe venni. Jelenleg, ezekben a napokban, hetekben, ez az életem. Remélem, hamar vége lesz, mást nem tudok.

Szóval bemásolom, amit barátnőmnek írtam.

Mára eljutottam abba az állapotba, amikor azt tudom mondani, hogy: leszarom. Holnap karácsony, és egyáltalán nincs karácsony hangulatom? Leszarom. Nincs normális munkám? Leszarom. Még mindig nem tudok költözni...? Leszarom. Mit tudok csinálni vele? A karácsony jelenleg éppenséggel csak egy puccos nagy nyűg, ami pontosan abban hátráltat, hogy munkahelyem és saját albérletem legyen a szobatársammal.

Mindenhol leállás van, mindenki belustult hetekkel ezelőtt, mondván, hogy mindjárt karácsony, minek dolgozni, én meg szoroskodok Mesivel ebben a lyuknyi szobában vagy hat jó nagy bőröndnyi cuccal, közben elviselem a főbérlő fiának idegesítő jelenlétét és rossz atmoszféráját, a főbérlő random vendégeit, meg a rohadt hideget, mert se a fal, se az ablak nem szigetel. Az ajtót lökdösi a szél napok óta... mert hogy az ajtó sem zár, csak ha be van kulcsolva. Nem egy kacsalábon forgó palota, annyi szent.

A munkahelyemről kiléptem potom három hét után, mert a főnök megpróbált kiutáltatni engem onnan... utána elmentem részmunkaidőben gyerekekre vigyázni meg takarítani, ahol hisztirohamot kapott a főnök, és már azt is megkérdőjelezi, hogy én egyáltalán takarítottam... az indok: minden ott van, ahol legutóbb volt. Nem tudom, mit várt, hogy majd átrendezem a lakását, amíg ő nyaral? Persze, hogy mindent oda teszek vissza, ahonnan felvettem, sőt, azért megyek oda takarítani, hogy ne disznóólat hagyjak magam után, de neki ez se felelt meg. Úgyhogy onnan is sürgősen kilépek, aztán mehetek a harmadik helyre, egy újabb otthonba, ahol talán már nem fogják elhíresztelni rólam, hogy leszbikus vagyok, vagy hogy nem csinálok semmit... Pedig mindkét helyen megpróbáltam, tényleg igyekeztem, de az elsőt elvi okokból hagytam ott (meg hogy Mesit ne rúgják ki onnan miattam), a másik meg egyszerűen szarba se néznek, meg a hátam mögött üzenget Karolának (ő ajánlotta a második munkámat), hogy szerinte szarul csinálom a munkám, ahelyett, hogy megkért volna, hogy csináljam meg megint, mert neki úgy nem tetszik. Nagyon érett viselkedés, tényleg.

Az albérlettel is ki van már mindenem. Eddig azért vártunk, mert a főbérlő épp vette a lakást, de most már megvette az övé, úgyhogy nem tudom, mire várunk, de a december 10-ből elég gyorsan az lett, hogy "hát, idén már tuti nem fogtok tudni költözni..." Sebaj, talán a január 10 összejön... És amellé, hogy dupláját várunk, még az ár is a duplája lett annak, amit az elején mondtak... Mi meg azért mentünk oda, mert meglepően olcsó lakás a többihez képest.

Szóval eléggé tele van a tököm. Mindemellé még le is betegedtem, és esz a fene, hogy még munkám sincs, tehát haza is tudtam volna menni karácsonyra, de nem tudok, mert nincs pénzem hazautazni... Örülök, ha a rohadt lakás felét kifizetem, bebútorozom, és még nem halok éhen januárban. Szóval remek a helyzet, mondhatom... :'D Már eljutottam arra a szintre, hogy kínomban nevetek rajta. Anyával napi szinten beszélek, hogy megnyugtasson, hogy igen, nem csak nekem ilyen szar, másnak is nagyon nehezen akar beindulni az élet, de talán majd jobb lesz. Legyen igaza.

Nos, mondtam én, hogy valószínűleg nem fog érdekelni, de ez a blog nem csak arra van, hogy a szép és jó  dolgokat osszam meg, hanem arra is, hogy a rosszakat.

De, hogy ne csak a rosszról írjak...

Habár karácsonyi hangulatom nincs, karácsonyi ajándékom szerencsére van. Több is, és mind hasznos, és olyan dolgok, amiknek régóta örültem volna.

Az egyik egy hajcsavaró, aminek az a különlegessége (az árát leszámítva), hogy tényleg begöndöríti a hajam. Tudni kell a hajamról, hogy ritka hülye szerkezete van (habár az én fejemen nő, nem kell meglepődni).

Már a hajfestékkel is meggyűlik a baja, mert nekem színezővel kell festeni, ami 26-28 mosás alatt elvileg kijön a hajból. Az enyémben lazán benne marad két évig, a tartós hajfestéket viszont három hónap alatt nyomtalanul ledobja. Mindemellett kórosan egyenes, tehát akármit csinálok vele, nem marad hullámos. Kipróbáltam mindent. Tényleg mindent. Volt, hogy másfél órán keresztül gyilkoltam a hajam a hajvasalóval, és égettem bele a hajhabot, hogy tényleg úgy maradjon (erről a technikáról beszélek, csak drasztikusabb módszerekkel), de kb 4 óráig maradt benne még így is. Csak tönkretette a hajam, és amikor kidobta a hullámot, a sok habtól még baromi kócosnak is néztem ki...

Amit viszont most vettem, az más. Azt hiszem, kanadai termék, és húsz perc alatt úgy behullámosítja a hajam minden kence nélkül, hogy utána két napig tart, mire kilógja magát. Ráadásul öt év garancia van rá - a többi hajmütyürre tudod, mikor van öt év garancia... nekünk az autónkra volt annyi. Szóval megvettem, és ezt műveli a hajammal:

A másik dolog, amit anya küldött csomagban. NADRÁG! Kötött nadrág! *__* És jó meleg. :D Meg küldött egy halom telefontokot, pár konyhai cuccot, és elküldte az otthon hagyott szeretett akrilfestékeimet és ecseteimet. Szóval most már tudok festeni. :D Habár helyem nem sok van hozzá, de majd valahogy feltalálom magam. Amit bánok az az, hogy karácsonyra így már nem tudok eladni belőlük, de azért remélem, így is megvesznek párat ^^

 A harmadik dolgot pedig ma vettük közösen Mesivel a LIDL-ben. Már beszéltük korábban, hogy ő karácsonyra egy olajsütőt szeretne, én meg rizsfőzőt szándékoztam beszerezni valamikor, aztán ma megtaláltuk a lidliben ezt:

Kukta. Tud sütni, főzni, párolni, grillezni, melegen tartani, és olajsütőként is funkcionál, és mindezt nagyon barátságos áron teszi. Szóval mindkettőnk álma teljesült, és mindemellett egy csomó más dolgot is tudunk benne csinálni (mondjuk a rizsfőzés ebben egy kicsit bonyolultabb, mint egy valódi rizsfőzőben, de velem lehet alkudni). A fél konyhát kiváltja. :D

Szóval ennek nagyon örülök, mert így végre rendszeresen tudunk majd főtt kaját enni! ^^ A száraz kajából meg a félkész husiból kezd elegem lenni egy kicsit, és Pocak különben is nagyon kényes, ha kajáról van szó, úgyhogy ez egy jó befektetés volt. :D Ma már kipróbáltuk, nem okozott csalódást, holnapután pedig én főzök benne kínai szószt meg rizst! :D Nyam-nyam.

És most ezzel búcsúzom, mert fél egy van, és ha tovább írom, megint bedepizek, mint az elején. :'D

Szóval boldog karácsonyt, remélem, hogy mindenki, aki ezt olvassa hasonlóan hasznos ajándékokat kap majd, és hogy jól fogja magát érezni ezeken a napokon. ^^

Kib...szott December

2014. 12. 14.

Jó-jó, nem kell engem félteni, nem vesztem még el, de azért azt kijelenhetem, hogy nekem az idei december nem a karácsonyi hangulatról szól. Nagyon nem. Még akkor sem, ha az angolok az érkezésem pillanatától karácsony-lázban égnek.

Egyszerűen annyi minden történik, hogy nem tudok a karácsonyra koncentrálni.

Kezdjük a legelején.

Költözöm. Vagyis jobban mondva költöznék, ha végre szabad utam lenne abba a nyomorult albérletbe, amit már Mesivel lefoglaltunk. Nagyon szép, a többihez képest olcsó, és minden nagyon jó, de tekintetbe véve, hogy november végén még azt mondták, hogy december első felében költözhetünk... nos, tizennegyedike van, de mi még időpontot nem tudunk a költözésre. A lakás természetesen nincsen bebútorozva, azt nekünk kell elintézni, de a nyakunkon a karácsony, ami barátilag nézve is december második felében van - de bútort kéne szerezni, mert még ágyunk se lesz, és baromira nem szeretném itt tölteni az ünnepeket. Ebben a kis, nyomorult lyukban, amin ketten osztozunk most már lassacskán két hónapja... Rendet tartani egyszerűen képtelenség, mert akkor 0-24-ben takaríthatnánk, vagy pedig nem szabadna itt tartózkodnunk. Szó szerint addig van rend, amíg be nem tesszük a lábunkat, mert annyira nincs hely, hogy ha már leteszünk két dolgot, rendetlenség van. Persze én a ruháim felét használni sem tudom, mert dupla bőröndben vannak, mivel csak ott férnek el, a bőrönd meg be van suvasztva a szekrénybe, ahonnan elég kellemetlen kiszedni. Mindemellett megfagyunk, mert száz éve, amikor ez a ház épült, nem volt divat a hőszigetelés, a főbérlő meg spórolós... Habár nem tudom, mivel akar spórolni, mert a lámpa folyton ég, a zuhany alatt meg fél óráig állnak, de a fűtésen spórolunk. Nekem meg anyukám azt tanította, hogy amit nem költünk el fűtésre, azt elköltjük gyógyszerre... de hát mit érdekli ez a főbérlőt, nem ő veszi a gyógyszert, meg nem ő hallgatja már két hete Mesi köhögési rohamait, mert ebben a jégveremben nem bír meggyógyulni...

Úgyhogy a fasz kivan, már elnézést. A szoba kicsi, a főbérlő figyelmetlen, mert éppen pasija van, a főbérlő fia meg gyakorlatilag beköltözött a nappaliba, és folyton a neten lóg, ami miatt a mi szobánkban még a net is szar, amikor ő itt van. Nem mintha egyébként jó lenne, de amíg nincs itt, legalább működik valamennyire.

Szóval elegem van ebből a helyből meg az ingatlan irodából is, és kedden megyek be asztalt verni, hogy most már akkor vagy mondanak egy pontos költözhető dátumot a jövő hétre, vagy valakire ráborítom az asztalt. Velem ne szórakozzanak, nem azért fizettem ki egy kisebb vagyon foglalót meg közvetítői költséget, hogy még mindig itt nyomorogjak ebben a lyukban és még költözni se tudjak akkor, amikor ígérték. Szegény ember az, aki még ígérni se tud, mit ne mondjak... viszont ha nem tudnak mit mondani, én biztosan meg tudok ígérni nekik egy bírósági feljelentést lopás, és kövér nagy átbaszás címén. Mert az nem működik, hogy minket lassan három hete zaklat egy kibaszott referencia-cég, aki minden szart tudni akar rólunk, hogy honnan, mikor, mióta és mennyi pénzt keresünk és ezt bizonyítsuk, és még azt is mondjuk el, hogy korábban hol laktunk, mert nekik aztán kurva sok közük van hozzá - mi meg semmit nem kapunk cserébe. Még a főbérlőnk elérhetőségét sem, miközben a főbérlő mindent tud rólunk, mert még munkahelyi meg korábbi főbérlői referencia is kell, mert anélkül nem engednek költözni... Minket meg csak csitítgatnak, váratnak, miközben napról napra erősebb bennem az a meggyőződés, hogy egy fantom-főbérlőre várunk, a pénzünkön meg valaki repjegyet vett a családjának a karácsonyi nyaralásához.

Persze ne legyen igazam. Inkább derüljön ki itt ezen a blogon, hogy paranoiás vagyok, mintsem hogy tényleg igazam legyen, de jogom van gyanakodni, kifizettem a gyanakvásom árát.

Szóval ja. Jelenleg szar itt lenni - és időnként azt kívánom, hogy bár Amerikába mentem volna, ott még ha át is basznak, legalább helyenként meleg van.

De ezzel nincs vége... ó, dehogy. Túl egyszerű lenne.

Jelenleg épp munkát keresek, ugyanis a másikat ott hagytam. Mielőtt bárki a markába röhögne, hogy "haha, tudtam én, hogy nem fogja bírni azt a munkát" közölném, hogy nem a munka mibenléte miatt, vagy a munkatársaim miatt hagytam ott. Az ok mindösszesen a főnök, és az egyik nemkívánatos menedzser az egyik másik épületben, aki azt hiszi magáról, hogy valaki, mert a főnök az anyósa.

Van ezeknek egy szabályzatuk, ami állításuk szerint egyértelműen kimondja, hogy családtagok, barátok, legjobb barátok, nem dolgozhatnak egy műszakban. Állításuk szerint erre nekem már akkor felhívták a figyelmem, mielőtt elkezdtem dolgozni. Érdekes, én nem emlékszem rá, és fura, de Mesi sem. A mi oldalunkon álljon az a tény, hogy nem ez lett volna az első dolog, amit kötelezően tudnom kellett volna, révén benne van a munkahelyi szabályzatban, csak elfelejtették mondani nekem.

Mindezt félretéve, a főnökasszony menye, a Drágaságos Sam Tait már az előtt gyűlölt engem valamiért, mielőtt találkoztunk volna. Nem dolgoztam együtt vele, nem is akartak együtt dolgoztatni vele, ő valamiért mégis úgy érezte, hogy neki attól lesz jó, ha velem kibaszik. Mikor nem sikerült neki, mert a saját menedzsereim kiálltak értem, akkor gondolom behisztizett, és ő meg a főnökasszony ráállt arra a témára, hogy én és Mesi nem lehetünk egy műszakon. Hát ezzel igazából nem sokat tudtunk tenni, mert november utolsó hetén egy az egyben ugyanazokra a műszakokra voltunk beosztva, még szabadnapunk is ugyanakkor volt, majd amikor ez a főnökasszony fülébe jutott (mert a kicsi fiát odaküldte megnézni hozzánk), közölte, hogy vagy külön műszakban dolgozunk, vagy külön házban. Mikor bementem a menedzserünkhöz (ahhoz aki korábban kiállt értem), és mondtam neki, hogy ez bizony munkahelyi diszkrimináció, akkor rávágta, hogy nem. Ez nem az,  mert ez benne van valami állítólagos szabályzatban, amit sosem láttam, és nem is tartották fontosnak megmutatni... csak higgyem el. Úgyhogy mondtam, hogy oké, ha így áll a széna, akkor bizony én inkább kilépek, mert ez pont nem az a munkahely, ahol túljelentkezés van, és szerintem a cégnek nagyobb szüksége volt rám, mint nekem a cégre. Mint kiderült, ez igaz is, azóta néhány embernek plusz műszakot kellett vállalni, mert emberhiány van.

Persze, most majd biztosan megkapom, hogy hisztikirálynő vagyok, mert ennyi miatt otthagytam egy biztos állást. Na, gyerünk, halljam...

Arról persze eddig nem szólt a fáma, hogy időközben három másik munkalehetőség állt a küszöbön, az egyiket el is vállaltam, és még az otthonban fel sem mondtam, de a másik helyen már elkezdtem dolgozni. Nem vagyok hülye, nem hisztiből léptem ki. De már a kezdetektől fogva érződött, hogy valami nem stimmel a főnököknél, és amikor ez kibukott, tudtam, hogy később bele fognak ugatni abba, hogy mehetünk-e együtt szabadnapra (amit már egyébként is korlátoztak, mindössze egyszer engedték meg nekünk), aztán később nem mehettünk volna egyszerre szabadságra, meg semmire. Én meg pont az ilyen szarházi hozzáállás miatt hagytam ott Magyarországot. (Azt pedig már csak zárójelben említem meg, hogy mindemellett lassan az egész cég azt hiszi, hogy leszbikus pár vagyunk, amiért egy szobán osztozunk... de én csak ne érezzem diszkriminálva magam.) Ráadásul Mesinek eddig volt egy biztos helye ezen a munkahelyen, amit én nyilvánvalóan fenyegettem a puszta jelenlétemmel. Nem akartam, hogy rajtam múljon az ő munkahelye is. Hülye dolog, vagy nem hülye dolog, még mindig okosabb volt idejében kilépni, mint kivárni a szarkavarást.

Három hetet dolgoztam beteggondozóként. Na bumm, egyébként sem innen akartam nyugdíjba menni.

Szóval ha már munka, jelenleg két kisfiúra vigyázom reggel és este. A fiúk egyébként haláli aranyosak, nincsenek elkényeztetve, nem kell könyörögni nekik, hogy ezt meg ezt csinálják, vagy épp ne csinálják. Habár korán kell kelni, és messze laknak, szóval ez sem egy álommeló, de egy kis ideig szeretnék itt is megmaradni, közben pedig vállalni egy másik részmunkaidős állást, hogy legyen rendes fizetésem. Vagy ha találok egy teljes munkaidőset a közelben, akkor azt fogom csinálni. Majd még eldől, mi hogyan alakul.

Bár nem tagadom, örülnék már, ha végre január lenne... De kibírom. Nagylány vagyok, megoldom.

Látogatás Londonországban

2014. 12. 14.

Mivel megint ezer dolgom volt (vagy épp blogolni nem volt kedvem), ezért az élménybeszámolómat újra utólagosan suvasztom be a korábbiak közé, elhitetve, hogy ez akkor készült, amikor kellett volna, majd töredelmesen bevallva, hogy nem is.

Üdv a fejemben~ :'D

Rálátás a London Eye-ra a St. James Parkból

Szóval. Biztosan baromi sokan azt se tudják, hogy november 26-án Londonban jártam, tehát ők azt sem tudhatják, hogy minek mentem én oda. Az ok nagyon egyszerű, és engem sem hazudtol meg egy kicsit sem: koncertre mentem - The Pretty Reckless koncertre, mert őket még nem láttam élőben, de már vagy négy-öt éve hallgatom a zenéjüket. Aki nem tudja, mi fán terem ez az együttes, hát lásson csodát (vagy hallgasson zenét, whatever):

Ja, szóval rock koncerten voltam, mert imádok rock koncertekre járni. Habár idén csak erre az egyre jutottam el (meg egy popra, de az felért egy rock koncerttel, annyira állati jó volt), tavaly voltam négyen is, ami már nagyon rég óta érdekelt, és a Fall Out Boy-ról így is lemaradtam, mert senkinek nem volt pénze jönni velem, egyedül meg nem megyek a Balatonra fesztiválozni. :P

Szóval, ott tartottunk, hogy London.

A koncert nyilvánvalóan csak este kezdődött, hétkor volt kapunyitás, úgyhogy én és Mesi abban maradtunk, hogy hatkor bőven elég beállni a sorba, mert csak a legelvetemültebb fanatikusok fognak ott tobzódni egész nap (természetesen egy szál pólóban és miniszoknyában, mert ők annyira menő rajongók, hogy rajtuk a nulla fok sem fog ki - másnap meg valószínűleg tüdőgyulladással köhécseltek anyunak, hogy nem akarnak suliba menni). Mondanom sem kell, mennyire kirívó látványt nyújtottam a cuki zöld kabátkámmal, a kék nadrágommal, meg a cuki masnis hajammal a sok masszív rocker között... :'D

Tehát, mivel csak este hat körül szándékoztunk beállni a sorba, de a vonatjegyünk egész napra szólt, ezért úgy határoztunk, miért ne nézzünk szét a városban? Én már voltam Londonban hat éve a gimiből, de Mesi még sosem járt ott, szóval szépen-ügyesen megterveztük, hogy miket nézünk meg, mik vannak közel egymáshoz, amiket egy egész délutános sétával bejárhatunk. Igen, természetesen a belváros legkellősebb közepét vettük célba, a Big Ben környékét, mert ott egymást érik a látnivalók, ráadásul a vonat is pár metróállomással odébb érkezett meg, szóval logikusnak tűnt ide menni.

Kezdetnek elmetróztunk a Green Park állomásra, ahonnan elsétáltunk a Buckingham Palotáig...

... majd a St. James Parkon keresztül besétáltunk az épületek közé. Vettünk egy kis szuvenirt magunknak, hogy mégse kézzel fogható emlék nélkül menjünk már haza, úgyhogy ezekkel a bögrékkel leptük meg magunkat. Nem is volt egy vagyon, de jól néz ki, és nem csak a port fogja, és mellesleg fantasztikus teát inni belőle, mert dupla falú és melegen tartja. :D Teljesen megérte.

Utána elsétáltunk a Trafalgar térre, ahol én hat éve sem voltam, mert csak busszal elmentünk mellette, és megállapítottuk az idegenvezetővel, hogy "Igen, ez a Trafalgar tér, mögötte meg a Nemzeti Galéria, na guruljunk tovább...". Úgyhogy végre itt is voltam, és teljesen megérte, mert egy csomó élő szobor volt ott, és egy öt perces táncos előaadásba is éppen belefutottunk, amiről videót is csináltunk, de még nem lett feltöltve sehová, úgyhogy nem mutatom meg. Egyébként break-táncosok voltak, de valami nagyon idétlen módon adták elő magukat, és baromi jókat nevettünk rajtuk. :D

Yoda Mester

Mikor továbbindultunk a térről, teljesen váratlanul belebotlottunk a londoni Koreai Kulturális Központba... érdekes, hogy a budapestibe vagy három év kellett, mire eljutottam, a londoni pedig véletlenszerűen szembejön velem az utcán, mert éppen arra jártam. Nem kerestem, hogy hol van, eszembe se jutott, mert nem azért mentünk Londonba, de ha már az utunkat állta, akkor benéztünk oda is pár percre. :'D Mondjuk épp készültek valamire, ezért nem akartunk zavarni, de legközelebb legalább tudjuk, hová kell menni. :D

A véletlenszerű látogatás után lesétáltunk a Temze partra, megnéztük a túloldalról a London Eye-t, majd odaértünk a Big Benhez, azt is jól megnéztük (még mindig olyan szép, mint hat éve, és még mindig szerelmes vagyok belé).

A London Eye-ra fel is ültünk, mert azt ígértem Mesinek, hogy ha kicsi lesz a sor, felülünk, ha nagy, akkor majd máskor. Nos, nagyjából három percet kellett várnunk, mire sorra kerültünk, úgyhogy végül befizettünk rá, és így mindenki boldog lett. ^-^

Mivel elég rossz idő volt, és a London Eye teteje már a felhőket karcolta,
ezért csak alacsonyabbról sikerült valamennyire elfogadható képet csinálni
Ben bácsiról.

Persze a móka nem ért véget, közvetlen az óriáskerék mellett találtunk egy nagyon retró körhintát, amire muszáj volt felülni! Az egyik ok, hogy őrültek vagyunk mindketten, hogy simán felüljünk rá, a másikat pedig csak a 'shawol'-ok tudják. ;D

Baromi jó volt, versenyeztünk is, hogy kinek a lova a gyorsabb, végül kb öt centivel az enyém nyert - meg ha fizikázni akarunk, akkor pláne az enyém volt a gyorsabb, mert én az egyik szélső lovon ültem, Mesi meg a belsőn, és a szélső gyorsabban mozog... Oké, hagyjuk, akkor is én nyertem, Emese, fogadd el...! xD

Habár még csak délután kettő volt, de felhős nap volt, szóval nem volt melege egyikünknek sem, ezért befizettünk egy-egy pohár forralt borra (valahogy a vásári forralt bor mindig sokkal jobb, mint a házi készítésű), leültünk meginni, majd eldöntöttük, hogy eleget városnéztünk, most már együnk valamit.

Úgyhogy szépen visszasétáltunk a hídon, felszálltunk a metróra a Westmister állomáson, és elzötyögtünk Brixtonba, mondván, hogy az nem túristahelyszín, biztosan jóval olcsóbban találunk éttermet, mint ott. Igazunk lett, találtunk is egy mexikói csirke-éttermet, jó alaposan bekajáltunk és át is melegedtünk, majd hat körül kimentünk sorban állni.

Miközben sétáltunk a sor végére, egy srácnak az anyukája meghallotta, hogy magyarok vagyunk, és odahívott minket, aminek köszönhetően nem a sor legvégére kellett állnunk, hanem kicsit előrébb, úgyhogy örömmel fogadtuk. :D Elvoltunk, dumálgattunk, majd az előttünk álló, angolul mélyen beszélgető barátnőpárosból az egyik egyszer csak hátra fordult, és magyarul megkérdezte tőlünk, hogy: "Sziasztok, nem tudjátok még mennyi idő van a kapunyitásig?"

Igen, sikerült többszörösen is magyarokba botlanunk, de mint kiderült csak az egyik lány volt magyar, a másik a brit osztálytársa volt. Végül velük dumáltunk, mert a srác elég magának való volt, a csajok viszont jó fejek voltak, és végül a koncerten is velük lógtunk - amíg egy idegesítő ribanc miatt mi ketten hátrébb nem vonultunk a nyugisabb helyekre a partizónából.

Pedig olyan jó helyünk volt! Nagyjából a tizedik sorban álltunk, épp a színpad közepe előtt, de ott állt előttünk egy sor toronymagas ember, akiktől semmit nem láttunk, ráadásul kötelességüknek érezték a tömeg közepén cigizni és hülyén táncolni.

A két előzenekar alatt még nem is volt baj, a tömeg sem tömörült még annyira, és az előzenekarok is nagyon jók voltak, sőt! A második banda két tagja ott kajált pár asztallal odébb az étteremben, ahol mi is... megjegyeztük a gitáros rózsaszínes-vöröses hajszínét, meg azt, hogy tök helyes, majd két órával később a színpadon láttuk zúzni a tagot... Elég kemény volt :'DDD A másik banda pedig totális elmebeteg volt, hárman játszottak együtt egy gitáron, abból az egyikük, az énekes dobverővel püfölte a gitárt, és időről időre körbepörgették a tartója körül... Imádtuk, azóta őket is hallgatjuk, kegyetlen arcok voltak. :'DDD

Tehát amíg ezek a csapatok voltak műsoron, nem volt gond. Néha nem láttunk, de a zene úgy is király volt, és akkoriban még a cigifüstből meg lökdösődésből sem volt sok. De mielőtt színpadra jött volna a Pretty, az a sok agyhalott megvadult, elviselhetetlen lett a hely, főleg amikor beállt elénk/mellénk egy pár, amiből a csaj olyan buta volt, hogy sütött a szeméből az értelmetlenség, a pasija meg azért ment oda, hogy a seggét fogja. Bár ez elég általános látvány volt, elég sokan csak azért mentek oda, hogy a párjuk seggét fogják, amíg a másik bulizik... Nem tudom, milyen szokás ez errefelé, de hogy én nem mennék a pasimmal koncertre, hacsak nem egy közös kedvencünk koncertjére megyünk, az is biztos. Nekem azért ne jöjjön senki, hogy a seggemet fogja három órán keresztül a tömegben... akkor elmegyek a barátnőimmel, és bulizunk egyet, a seggemet meg fogja privátban, belépőjegy-vásárlás nélkül.

Mindegy, ezt a mellénk verekedő pár nem így gondolta. A csaj a tömegben, ahol a kezemet nem tudtam felemelni elkezdett táncolni - természetesen a vállát részesítve előnyben, amivel az én bordáimon és vállamon zongorázott végig... Szóltam neki, hogy moderálja már magát, meg se hallotta, beleállítottam a könyökömet az ő bordái közé, akkor még hülyébben kezdett el táncolni. Később még a pasija keze is eltévedt, és a barátnője karja helyett az enyémet kezdte el simogatni, és csak azért nem basztam pofán, mert mint korábban is említettem, a kezemet sem tudtam felemelni, olyan sűrűen voltunk - de azért nem túl kedvesen közöltem vele, hogy nem a célszemélyt taperolja, és hogy én ennek nem kifejezetten örülök, amin a csajszi olyan bután kezdett el nevetni, hogy aazonnal leszűrtem, hogy be van tépve. Mindezt tetézte, amikor már nem csak sima cigire gyújtottak rá a tömeg közepén, hanem füvesre is, amitől rettentő módon megfájdult a gyomrom, majdnem odahánytam, és a lány még mindig non-stop lökdösött - szóval a fejem már akkora volt, mint egy légballon... Majd tíz perc után, amikor már nagyon-nagyon tele volt a pöcsöm a leányzóval, és az összes tetvedék drogossal, úgyhogy Mesi látva, hogy még tíz másodperc, és tömegverekedést szítok, megragadta a csuklómat, és kivonultunk a zárt osztályról.

A másik két lány ott maradt, nekik nagyobb szerencséjük volt, és éppen nem lökdöste őket senki, és ha minden igaz, sikerült úgy helyezkedniük, hogy még láttak is.

(nem saját kép)

Mi egészen hátul találtunk helyet, ahol egy - nem tudok rá jobb szót mondani - kis picsa rázta magát, ezzel elég sok helyet felszabadítva maga körül. Szépen beálltunk mögé, és mivel alacsony volt, a padló meg a színpad felé lejtett, így még láttunk is. Minket nem zavart, hogy hülyén táncol, sőt, még talán meg is védtük őt, hogy valami részeg idióta rámásszon, ő pedig rálátást biztosított nekünk a színpadra. Win-win. :D Mondjuk Mesi kezéből egyszer majdnem kiverte véletlenül a telefont hadonászás közben, de elkaptuk, ő meg bocsánatot kért.

A koncert végül állati jó volt, és még levegőt is kaptunk - bár az egyetlen szépséghibája az volt, hogy késtek, emiatt nem csak nekünk, hanem elég sokan előbb otthagyták az utolsó egy-két számot. Mi speciel csak a búcsú-gitárnyúzásról maradtunk le, viszont így alig voltak a ruhatárnál, ahonnan gyorsan ki tudtuk venni a cuccainkat és mehettünk a metróhoz. A vonatot is elértük, helyünk is lett, még vizet is tudtunk magunknak venni a vonat indulás előtt, szóval a hazaérkezésünkkel semmi gond nem volt. Hajnal egykor ért be a vonat, haza taxiztunk, majd bedőltünk az ágyba, mint két fa. :D

Piszkosul fárasztó napunk volt aznap, de maximálisan megérte - leszámítva a buta és/vagy drogos fazonokat. Őket innen is csókoltatom.